Legutóbbi bejegyzésem egy levél volt, amelyet egy Börtönkávéházból írtam a zuglói rendőröknek, afféle igazolásként. Jó alibim volt arra, hogy nem tölthettem velük az időmet, pedig szívesen tettem volna. Hiába, az ember nem tud egyszerre két helyen lenni, bármennyire szeretne is.
A gyulai börtönbe immár harmadszor kerültem. Nem úgy, hanem dolgozni. A Reintegrációs Café műfaját másodszor volt lehetőségünk kipróbálni. Ezúttal nem is a rácsok mögött, hanem a város egy kellemes intézményében, ahol másfél évvel ezelőtt először láttam a gyulai rabok színi előadását. Az Erkel Ferenc Általános Művelődési Központban be se kellett rendeznünk a kávéházat, hiszen a második emeleten van egy, a neve Kultur Café. Letisztult, modern dizájnjával, jó hangulatával, visszafogott, karácsonyváró dekorációjával ideális helyszínt kínált a rendhagyó beszélgetéshez. Köszönet érte, hogy befogadtak minket.
Két távoli világ lakói találkoztak ismét: a bent és a kint különbsége már az öltözékeken is azonnal látszott. Hat tyúklábmintás formaruha és négy büntetés-végrehajtási egyenruha, körülbelül ugyanennyi öltöny-nyakkendő és szoknya-blúz. Ennyien ültük körül az asztalokat, ahol az immár szokásos témákról folyt az eszmecsere. Hol lészen lakásom, miből fogok megélni, és mit kell még megtanulnom ahhoz, hogy el tudjak helyezkedni a megváltozott munkaerőpiacon? A belátható időn belül szabaduló elítélteket érthető módon ez a három kérdés izgatja leginkább. Annyira, hogy közülük ketten már másodszor jöttek el a számukra szabadon választható programra. Elmondásuk szerint négy társukat ők „szervezték be”. Meséltek nekik a márciusi Caféról, s ez alapján kaptak kedvet ők is, hogy kipróbálják, valóban van-e haszna pár órát beszélgetni ezekről a kérdésekről. Láthatólag volt. A kezdeti feszengés után lassan feloldódtak ők is, a civilek is, és megindult a párbeszéd velük, róluk, értük.
Szó esett sok mindenről. Akaratról, szándékról, lehetőségekről, cselekvésről és a kitűzött célok megvalósulásáról. Az ehhez vezető út apró, de megtervezhető lépéseiről. A messzi Skandináviából származó reintegrációs gyakorlatokról és a mi Hári Jánosunkról. Az idő múlásáról és piacképességről. Elítéltek elítéltek általi érdekképviseletéről és megbocsájtható szakemberi önzésről. Önismeretről és tanulási vágyról, visszailleszkedési hajlandóságról és az ezeket kísérő aggodalmakról. Sztereotípiákról és előítéletekről. Arról, hogy talán könnyebb lenne tégláról téglára lebontani a börtön falait, mint a közönyéit. Hogy szép, szép az elmélet, de hogyan lehet mindezt a gyakorlatban kivitelezni? Kiderült: nemcsak a szabadságot kell újra megtanulni, de a szabadulóhoz való viszonyunkat nekünk, kint lévőknek is.
Jó lenne, ha a két világ lakói közül egyre többen ülnének le kávézni, s lassan-lassan rájönnénk: mindezekkel, együtt talán többre megyünk…