Kompetencia Café
A Magatartástudományi és Módszertani Tanszék idén már az ötödik Közszolgálat és pszichológia konferenciát rendezte. Lassan hagyománnyá válik, hogy a tanév végén, utolsó erőnkkel nekibuzdulunk még egy kis szakmázásnak. Miközben persze nehéz a pihenés iránti vágyat leküzdeni, az erőket összpontosítani, utólag sose bánjuk meg. És remélhetőleg a mindig érdeklődést mutató résztvevők sem.
Amikor a rendezvényt megnyitó levezető elnök és a köszöntőt tartó dékán is első gondolatként emelik ki, hogy már a terem berendezése és a résztvevők elhelyezkedése is a párbeszédre utal, már örül a Café-moderátor. S akkor is, amikor az ezúttal rendhagyó módon a blogbejegyzését is megelőző tudósításban az egyetem honlapján az alábbiakat olvassa: „A délelőtti hagyományos plenáris előadásokat ebédszünet követte, amely után a résztvevők a Kompetencia Caféban folytatták az immár aktív munkát. A szakmai sokszínűség jegyében rendezett párbeszédet a tanszék docense, dr. Molnár Katalin moderálta. Az ő módszertani fejlesztése, a Police Café inspirálta a rendezőket arra, hogy a délutánra is ott maradó harminchét szakembert négy heterogén csoportba osztva, négy asztal köré ültessék.”
Ez azért örömteli, mert a 2019. június 3-án rendezett NAV Café után a módszer immár másodszor is bizonyíthatott egy kari tudományos közéleti rendezvényen.
A magatartástudománynak (egyáltalán: a társadalomtudományoknak) a rendészeti képzésben betöltött helyéről és szerepéről azóta gondolkodom, amióta bölcsészként a rendészeti felsőoktatásba kerültem. Ennek huszonhét éve. A rendészeti kommunikáció és etika oktatása az e területen dolgozó szakemberek számára számos megoldandó feladatot ad az őket képző tanároknak. Mindig öröm tehát ezekről tapasztalatot, véleményt cserélni a hasonló cipőben járó kollégákkal, akik a mostani konferenciára idén több mint ötvenen regisztráltak, s több mint kétharmaduk, harminchét fő, egészen a nap végéig ki is tartott.
Különös aktualitást adott az eszmecserének az a kutatás, amely a Rendészettudományi Kar első- és harmadéves nappali tagozatos hallgatóinak kompetenciáit mérte fel. Többször hallottam már ilyen-olyan előadásban és értelmezésben ennek eredményeit, de így még soha nem állt össze a kép. Hatalmas adatmennyiség kiváló feldolgozásban és tálalásban – le a kalappal a kutatók előtt. Van tehát egy alapos helyzetfelmérés, készen állnak a mérési módszerek, tesztek és minden, ami a kompetencia alapú rendszer felállításához szükséges. Már csak az a kérdés feszít – s mint kiderült, nemcsak engem –, hogy van-e erre személyi kapacitás. Ha vannak mérőeszközök, és olyan is, aki mér, az nagyon jó. De lesznek-e, akiket mérhetünk, és lesznek-e, akik a feltérképezett kompetenciák hiányosságait fejleszteni is képesek a képzés időszakában?
Vagyis szinte azonnal felmerült a legkomolyabb kérdés: a kompetenciafejlesztéshez szükséges pedagógiai kompetenciák vajon rendelkezésre állnak-e? Sikerül-e megújulnunk nekünk, képzőknek is? Mert egyre eltökéltebben vallom: bármilyen pedagógia a tanárnál kezdődik. Ez némiképpen ellentmondásosnak tűnhet, ha figyelembe vesszük, hogy a korszerű pedagógiai elveknek megfelelően a tanulási folyamat középpontjában már nem a tanár, hanem a tanuló áll. De kérdezem: ugyan ki helyezi őt oda? Bizony a tanár, aki ezt a folyamatot előkészíti, szervezi, irányítja, kontrollálja. Ebből következően neki (nem is!) egy lépéssel előrébb kell tartania a kompetenciák terén. És magától értetődően minden olyan kompetenciával neki magának is rendelkeznie kell, amelyeknek a fejlesztéséhez fog. Ez bizony kényes téma.
Rendre arról tanácskozunk, gondolkodunk, hogy milyenek a mai generációk, milyen eszközök segítenek közelebb kerülni hozzájuk. Már az is szép eredmény, hogy nem feltétlenül őket akarjuk megváltoztatni, hanem a hozzájuk vezető utakat keressük. De még mindig sokszor szemérmesen hallgatunk arról, hogy mindehhez a képzők képzése a legelső és legfontosabb lépés. Még mindig nem érzékelem eléggé, hogy mindenki, aki a kompetencia alapú képzéssel foglalkozna, vagy az ezt érintő ügyekben döntene, ezt világosan látná. Pedig a legnehezebb kihívás ez – leszámítva azt, hogy a rendészeti szakember-utánpótlás terén óriási aggodalomra ad okot, hogy a közeljövőben lesz-e egyáltalán tanulónk.
Hogy a témához méltón kissé tanárnősre vegyem a figurát, a mai rendezvényen – egy összetett értékelési szempontrendszer alapján – szervezőként jóindulatú négyesre vizsgáztunk. Bevallom, a mérce meglehetősen szigorú, mert a maga garanciális elemeinek köszönhetően a Café módszertan is az. Ez szükségszerűen van így, hiszen az alapelveit és a koreográfiára vonatkozó minden előírást betartva lehet csak az, ami, és csak ekkor hívhatjuk ekként. Egy első alkalommal megrendezett Café előtt nem kell és nem is szokás a résztvevőket teljes körűen beavatni a résztémákba; nem lehet egészen szabadjára engedni a résztvevők regisztrációját, mert limitálni kell a létszámot; ha csak lehet, minden körülmények között egy térben kell elhelyezni az asztalokat; biztosítani kell a minimálisan harmincperces időtartamot az asztaltársaságokkal folytatott beszélgetéshez; és nem lehet elhagyni vagy lerövidíteni a témagazdák összefoglaló prezentációit sem. Azonban ezeket a szabályokat nem könnyű szem előtt tartani és érvényesíteni. A velük kapcsolatos előzetes aggodalmak azonban – úgy látszik – elkerülhetetlenek. És annyira szeretném érteni az okát. Arra jutottam, hogy ez egyrészt a még mindig újnak számító módszerrel, sőt, általában az ismeretlennel szembeni fenntartások miatt van. Másrészt lehet benne egy fajta elkényelmesedés. Valóban nem a hagyományos előadói szerep ez, s még azoknak is kihívást jelenthet, akik egyébként nemcsak gyakorlott előadók, de rendszeresen vezetnek csoportokat, tartanak tréningeket is. A kisebb körökben, egymás után zajló, de soha nem azonosan ismétlődő beszélgetések szükségszerűen spontánul alakulnak. Nem lehet tudni, mi jön ki belőlük, az alkalmilag összeültetett, egymást többnyire nem ismerő résztvevőkből mit hoz ki a téma, a helyzet, a módszer és nem utolsósorban maga az asztalgazda. Van ebben némi kockázat, érteni vélem hát a kezdeti bizonytalankodást. De annál jobb látni, amikor ez fokozatosan háttérbe szorul, és átadja a helyét a tartalmas beszélgetésnek. Hogy ki hogyan észleli magán és társain az átváltozás folyamatát, illetve bevallja-e saját magának vagy a többieknek, az persze változó. Ami viszont látható: az emberek belefeledkezve beszélgetnek, kulturáltan és konstruktívan vitatkoznak, nem sajnálják a tudást, információt, amit magukkal hoztak, rajzolnak és jegyzetelnek, végül lefényképezik a posztereket. Amikor még az egyébként nagyon színvonalas összefoglalókat is egészen az utolsó pillanatig figyelmes érdeklődéssel hallgatják, magáért beszél a módszer hatása.
Egy harminchét fős érdemi párbeszédhez nemcsak tér, de idő is kell. Mindezt 200 percbe sűríteni nagy vállalás. Különösen úgy, hogy előtte 150 percet a protokollnak és két hagyományos konferencia prezentációnak szenteltünk nem könnyen fenntartható figyelmet. Mert még mindig ragaszkodunk a tudás- és ismeretátadás jól ismert frontális metódusához, a plenáris előadáshoz. Nagy és komoly dilemma, hogy bármilyen innovációt bevezető szándék milyen tempót diktáljon-diktálhat a változásnak. Megtartva a régi módi néhány elemét, lassan, fokozatosan – ha már Kompetencia Café: cseppenként – adagoljuk hozzá az új ízű összetevőket a régi alapanyaghoz, vagy mindjárt egy egészen új főzetet készítsünk? És mindez messze nemcsak egy az egész oktatási reformhoz képest igen kis léptékűnek számító tanszéki szakmai napra vonatkozik.
Aki ismer, sejti talán, hogy nekem melyik a testhezállóbb, és ezért szimpatikusabb alternatíva. Sokféle hasonlat tolul fel bennem erre a jelenségre. Kávéházhoz illőn itt és most hangozzék így a kérdés: Mi a finomabb? A frissen főzött forró, aromás ital, vagy a felmelegített, a régit az újjal felöntve kínált kávé? Persze nem arra gondolok, hogy ajtóstul kellene a Kompetencia Kávéházba rontani. De a rendszerváltás óta eltelt (idén éppen) harminc évben a rendészeti képzést már egészen apró lépésekben is meg lehetett volna reformálni. Ehelyett még mindig ott tartunk, hogy a hallgatók az idő nagy részében valóban hallgatnak, azaz passzív befogadóként (kényelmetlen, frontálisan elhelyezett és rögzített!) iskolapadokba kényszerítve ülnek, és elméletekkel, a szakmai gyakorlati munkától elrugaszkodott definíciókkal telítődnek. Miközben persze tizenegy éve (éljen a Bologna-rendszer!) papírforma szerint legalábbis, kompetencia alapú képzésre iratkoznak be. És a rendészet szakma is kompetenciákat vár tőlük, amikor kikerülnek a gyakorlatba.
A tanácskozás témáját négy résztémára bontva négy témagazda irányította a 30-30 perces beszélgetéseket, ők jártak asztaltársaságról asztaltársaságra. Egyikük azt boncolgatta, hogy az új generációk milyen új módszereket igényelnek az oktatásban, illetve ezeket hogyan lehet a képzőknek elsajátítaniuk. Másikuk az egyéni kompetenciák fejlesztési lehetőségeit járta körbe. A harmadik témát a rendészeti szocializáció, ezen belül is a kiképzés pedagógiai kérdései alkották. A negyedik témagazda pedig a tehetségek felismeréséről és támogatásáról gondolkodott együtt az szakemberekkel.
Az efféle intenzív tapasztalat- és véleménycsere – bár igencsak fárasztó – mindig tetszik a résztvevőknek. Az élmény pedig talán azt az ígéretet is magában hordozza, hogy lehet folytatás. A szakemberek a problémák feltárásán túlvannak, sőt, az is kiderült, hogy különböző szemüvegeik ellenére azokat nagyon hasonlóan látják. A vágyak és szándékok is közösek. Amikor végre szóhoz jutnak, rendre kiderül: minden nehézség ellenére elképesztően sok erőforrás is rejlik bennük. A kérdés immár az, hogy a megoldás felé milyen utak vezetnek, és melyik lesz számukra járható.
A rendezők egyértelműen kinyilvánították, hogy lesz még szó a rendészeti szakemberek kompetenciafejlesztéséről, hiszen a kérdés – tekintettel a szakmai és társadalmi igényekre – állandóan napirenden van és ott is marad. Hogy milyen módon folytatjuk a közös gondolkodást és beszélgetést, az még a jövő titka.