Police Café rangadó

Alig három hónappal ezelőtt harangoztam be, hogy a tavasz és a nyár a  Police Café sorozatok jegyében telik majd. A tavaszt már el is felejtettük, jócskán benne vagyunk a nyárban, s immár lassan kész a leltár: a két sorozat véget ért, mindkét projektben már csak a lezárás, az összegzés van hátra. Arról a szép folyamatról szeretnék most írni, amelyet a két helyszínen összesen 15 alkalommal a rendőrökkel átélhettünk. Itt csak viszonylag röviden, de közben már jelezve, hogy azt tervezem: pár hónapon belül komolyabb elemzéssel is előállok. S talán segítőim is lesznek ebben.

A múltkor azt írtam, és most is tartom, hogy a Police Cafék rendezése nem verseny, de azért magamban mindig kicsivel növelem a tétet. Az újabb és újabb helyi igényekre reagálni nem könnyű, és persze folyamatosan fejlődni, hozzátenni valamit az előző élményhez – talán nemcsak számomra – fontos cél. Tizenegy hét leforgása alatt nyolc Cafét rendeztek a XIV. kerületi, és tíz nap alatt hét városban hét Cafét a Bács-Kiskun megyei rendőrök. Hogy hogyan hozták ki ezt a „mérkőzést” mégis egy – kissé manipulált – döntetlenre, azt egyszerű kiszámolni. A bácsi hét városhoz hozzájön az ő tavalyi három városra kiterjedő „próbameccsük”, ez ugye tíz alkalom. Zugló nyolc rendezvénye a képzéssel és a szakemberek szupervíziójával szintén ennyi. Csak hogy egyensúlyban legyünk. Mert tényleg nem verseny, bár ilyen (köz)ügyben összemérni magunkat bármelyik félnek rangot ad. Nem beszélve a közösségről, amely a rendőrség ilyen egyértelmű felelősségvállalásával csak jól járhat.

 

Police Café Zugló – ami felpörget

 

Április 4-én és 13-án tartottuk Zuglóban a lebonyolításhoz nélkülözhetetlen módszertani képzést, s kezdtük el tervezni azt a nyolcrészes sorozatot, amelynek egyes alkalmait a kerület minden rendőri körzetében a Zuglói Közbiztonsági non-profit Kft. (ZKNP) rendezte. A Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács idei pályázatán elnyert szerény költségvetésű támogatásból – három másik programelem mellett – ezt a sorozatot kihozni igazi művészet, mégis sikerült. Aki beleláthatott a szervezésbe, meglepetten tapasztalta, hogy egy nagyon jól összeállított projekt a kis anyagi befektetés ellenére is milyen hosszú távon hatékony. Hogy ez hogyan lehetséges, az olyan műhelytitok, amelyet szívesen elárulunk az érdeklődőknek.

A Police Café magyarországi története éppen három évre tekint vissza. 2014 májusában Pécsen kísérleteztünk, s azóta lassan, de remélhetőleg biztosan halad hódító útján a módszer. A zuglóiak mindjárt egy egész sorozatot szerettek volna, és ez igen jó döntésnek bizonyult. A rendőrkapitányság és a már említett ZKNP évek óta tartó együttműködése nagyon sikeres és gyümölcsöző. A módszertani megújulás esélyét látták meg a Café módszerben, de hogy ebben ennyi további és hosszan ható lehetőség rejlik, azt nem tudták előre. A Police Café feltétlen rajongójaként hiába mondtam bárkinek, hogy ez a (mód)szer nagyon hat, sőt, komoly függőséget okoz, aki még nem próbálta, úgysem hiszi. Viszont aki megízleli és rákap, azt olyan gyorsan szippantja magába, mint talán egyetlen más nem káros szenvedély sem. Hogy szenvedély, az nyilván látszik rajtam, s talán az is, hogy nem hogy nem káros, de egyenesen jótékony. Ráadásul nemcsak a közvetlen fogyasztónak, hanem a környezetének is. Nem önellentmondás ez? Nem bizony!

A Police Café ugyanis az emberi szükségletek közül az egyik legalapvetőbbre, a biztonság iránti vágyra reagál. Annak megteremtése, működtetése, fenntartása és helyreállítása a téma, mindvégig erről folyik a párbeszéd. Hogy konkrétan mi kerül a fókuszba, az mindig az adott közösségtől függ, hiszen a biztonság állapota és deficitjei változatosak. A helyi igényeket kell felmérni, a biztonsági kockázatokat és hiányokat feltárni, a problémákat azonosítani, kimondani, felvállalni, és közös elkötelezettséget vállalva, az eltérő tapasztalatokat és javaslatokat felhasználva, a sokféleség erejét kiaknázva – immár nem a szavak szintjén, hanem a cselekvés mezején – hozzákezdeni a megoldásokhoz.

Az, hogy egy Police Caféban a rendőrség a kezdeményező fél, rendőrök a vendéglátók, az asztalgazdák pedig itt Zuglóban a körzeti megbízottak voltak, magától értetődő. Egyrészt a rendőrség a biztonságért való felelősségvállalásban élen kell hogy járjon. Saját szerepdefiníciója és a lakosság szerint is ez a fő feladata, és professzionalizmusa abban tud leginkább megmutatkozni, milyen a viszonya a biztonsághoz és a rendhez. Az már kevésbé nyilvánvaló, hogy e két fogalom milyen komplex, s hogy abban a bonyolult és állandóan változó folyamatban, amelyet élhető közösségnek, a klasszikusabb szóhasználat szerint közbiztonságnak nevezünk, mennyi más, sokkal fontosabb tényező is közrejátszik, mint a bűncselekmények hiánya vagy alacsony száma. Manapság már egyre inkább ezt a dinamikus rend- és biztonságfogalmat érdemes használni, mert sokkal kézzel foghatóbb, ezáltal használhatóbb, formálhatóbb, mint a statikus biztonság- és rendfogalom. Utóbbi azt sugallja, mintha ezek állandó, kész valamik lennének. Azt ugyan régóta mondogattuk, hogy kollektív termékek, de ez az állítás – különösen a XXI. században – már nem érvényes.

A biztonság és a rend ugyanis, bármennyire vágynak is rá sokan, soha nincs kész, folyton változik, újra és újra meg kell alkotni, fenntartani, helyreállítani, ügyelve a kényes egyensúlyra, mint egy húzd meg ereszd meg játékban. Játékban – vagyis együtt azokkal, akik mind a rendet és a biztonságot, mind a rendetlenséget és a bizonytalanságot, szándékosan vagy szándéktalanul létrehozzák: a közösség tagjaival, a civilekkel. A rendőrség csak egy játékos a pályán, persze a maga sajátos eszközeivel, a közösség által ráruházott hatalommal. Hogy jól bánjon ezzel, ahhoz jogszerűen, szakszerűen és kulturáltan kell végeznie a dolgát. De sosem egyedül, nem a közösségtől függetlenül, nem fölötte, rajta kívül, pláne nem helyette, hanem vele együtt, állandó és rugalmas együttműködésben. Hasonlíthatjuk ezt a játékot a puzzle-hoz is, azzal a különbséggel, hogy ott mindig van egy előre gyártott kép, amelyet a szétvágott darabkákból rekonstruálnunk kell. És a részek biztosan mindig tökéletesen illeszkednek egymáshoz. A biztonság képe nem ilyen, pláne nem valaki által előre elképzelt etalon. A „biztonság puzzle” a világ legtöbb darabjából álló képe, itt-ott szükségszerűen hiányos, soha nem száz százalékos, ezért mindennél nehezebb kirakni. És messze nemcsak a rendőrökön múlik, sikerül-e.

Ebben az értelmezésben a rendőrök igazi arcához legalább annyira tartozik a mosoly, a nyitott, megértő, biztató tekintet, mint amennyire a kérdőre vont szemöldök, a komoly, szigorú mimika. Ha gyakoribb a kedves, halk szavú érdeklődés, tanács vagy éppen a meghallgatás csendje, akkor talán egyre ritkábban van szükség a felszólító módra, a határozott és kemény utasításokra. Az elesettet felsegítő kéz sok rendőrnek magától értetődőbb, mint az ütésre emelt gumibot vagy a bilincset összekattintó mozdulat. Ugye nem mindegy, melyikkel találkozunk gyakrabban? Mert az lesz a meghatározó élmény, és ezen alapul a domináns kép a rendőrről.

Bizton állíthatom, hogy a zuglóiak számára a kerületi rendőreik már régóta elsősorban az értük dolgozó, közöttük élő és közlekedő emberek, akikre szakemberként persze akkor is számíthatnak, ha baj van. A ZKNP által évek óta működtetett „Szomszédom a rendőr” program ennek a szolgáltató modellnek a valósággá alakításán dolgozik, és a Police Café Zugló most ennek a színvonalas munkának adott új lendületet.

A kiválasztott helyszínek az adott körzetben szimbolikus, közismert és kedvelt terek. Szerepel a listán valódi kávézó, idősek szociális gondozóháza, kulturális centrum, retró hangulatú sörpince, a ZKNP oktatóterme és végül a városligeti Vajdahunyad várában lévő Mezőgazdasági Múzeum vadászterme.

Valamennyi intézmény büszkén fogadta be a rendezvényt, s a vendégek mindenhova szívesen jöttek. A kicsit rendőrösre fazonírozott mikrokörnyezet, a finom kávé, a frissítő és a ropogtatnivaló melletti beszélgetés otthonos, kávéházi hangulatot kölcsönzött arra az együtt töltött négy órára.

A módszertan szerint a találkozások kerete legalább olyan fontos, mint maga a párbeszéd. A bemutatkozás, az asztalgazdák összefoglalói, az elhangzottak mögött megbúvó ellentmondások és összefüggések feltárása, a tapasztalatok, meglátások megosztása, a tanulságok, következtetések levonása már eredménynek számít. Nem beszélve a sok új információról, a kapcsolatokról, a vállalásokról és a konkrét együttműködésekről, amelyek sokkal nagyobb számban indulnak el, mint hinni merik a kezdetben nem ritkán kétkedő résztvevők.

Ahogy az egy jó erős kávétól nem meglepő – márpedig a Police Café igazán az –, egész Zugló felpörgött, legalábbis ami a biztonság iránti elkötelezettséget illeti. Ez ebben a pillanatban éppen elég. Ha más fővárosi kerületek is rákapnak ennek a speciális kávéfajtának az ízére – amire szintén van esély –, az még jobb. Hogy úgy mondjam, az már csak hab a kávén. Akit már most érdekel a program, ne habozzon, jelentkezzen, s kezdje meg az előkészületeket. Ugyanis amíg egy ilyen fórum igazán színvonalasan megszervezhető, az minimum két hónapba telik.

Police Café sorozat Bács-Kiskun megyében – amikor a rendőr örül…

 

Nem tudom, kit érdekel a rendőrök öröme. Félek, nem sokakat, de engem igen. Szeretem a rendőröket, és jól érzem magam attól, ha ők jól érzik magukat. A tanteremben persze ezt viszonylag könnyen elérjük, de a munkájuk közben erre azért, valljuk be, értelemszerűen kevésszer van alkalmuk. Éppen ezért jó olyankor látnom őket, amikor ez a paradoxon mégis lehetséges. Ilyen, amikor szolgáltató szerepben léphetnek fel. Hogy mennyire vágynak erre a szerepre, arról ezúttal is megbizonyosodhatott akárki, aki beült a hét Police Café valamelyikébe Bács megyében. A háromórás beszélgetések közben is láthatóan jól érezték magukat a házigazda rendőrök. De amikor egyikük előlépett, hogy előadja kis összefoglalóját, annyira lelkes volt, hogy érzelmeit nem bírván – és szerencsére nem is akarván – magában tartani, mondandóját valahogy így kezdte: „Jaj, én most annyira örülök annak, hogy ezt a sok új információt megtudtam, és hogy megtiszteltek vele az asztaltársaságok! Jó, hogy mindezt magammal vihetem és használhatom a munkámban!” Ebben a pillanatban született meg bejegyzésem másik alcíme is.

Bács-Kiskun megye képzett és gyakorlott rendőrei idén májusban és júniusban öt nap alatt összesen hét városban kamatoztatták tavaly megalapozott tudásukat, közöttük Kiskunhalas immár másodszor. Május 29-én Kunszentmiklós nyitotta a sort, május 30-án Kalocsa és Baja, május 31-én pedig Kiskunhalas következett. Egy hét szünettel június 6-án Kecskemét és Kiskunfélegyháza, zárásképpen pedig június 7-én Kiskőrös rendőrei hívták vendégségbe a civileket. Az utolsó napról egy kitűnő összeállítást készített a Kiskőrös Televízió értő és lelkes, érdeklődő szerkesztője.

A tavalyi bemelegítés után az idei sorozatban már egy konkrét téma került az asztalra. Szó szerint oda, ugyanis az asztalterítőként használt flipchart papírok hét helyszínen teltek meg a beszélgetések jegyzeteivel. Míg tavaly – s ahogy fentebb mondtam, az első körben Zuglóban is – rendezvényenként három-négy általános, a helyi biztonsággal kapcsolatos témáról folytak a beszélgetések, addig itt a hét város olyan szakembereit ültettük két-két asztalhoz, akik az idősek biztonságának érdekében dolgoznak. Mégpedig igazán elkötelezetten és szakszerűen, ahogy ez egyértelműen kiderült.

Az adott közösség életminőségét nagyban meghatározza, hogyan bánik az idősebb nemzedékekkel. Milyen ellátórendszert, programokat biztosít a számukra, hogyan juttatja el őket az alapvető szolgáltatások közelébe, vagy azokat hozzájuk. Különösen nagy kihívást és sok energiát jelent ez Bács-Kiskun megyében, ahol a tanyavilágban élő egyre öregedő lakosság helyi sajátosság. Az információáramlás, a tapasztalatcsere, a különböző nézőpontok összetalálkozása során hamar kiderült: a sok és sokrétű feladatok ellátásához szükséges erőforrások sohasem elegendőek. Hamar és minden településen egyértelműen jött a kézenfekvő megoldási javaslat: valami olyasmit kell kitalálni, ami megsokszorozza ezeket az eszközöket. Ez pedig nem más, mint az az egyszerű trükk, hogy a különböző szolgáltatásokat végző szervezetek egymással folyamatosan kapcsolatot tartva összehangolják a tevékenységeiket, és felváltva, egy jól kidolgozott rendszerszerű működéssel végezzék a dolgukat. A segítőknek nem elég az elkötelezettség, szükségük van készségeik állandó fejlesztésére, együttműködésre, és jól kell megszervezni önmagukat.

A három bűvös szó: kommunikáció, kooperáció és koordináció valamennyi társaságban előkerült. Kimondva persze egyszerűek, de nem varázsszavak. Ezek szellemében működni felismerést, szándékot, hozzájárulásokat, a szükséges készségek elsajátítását és gyakorlását jelenti. Ha ebbe fektetünk sok energiát, akkor a fenntartás már szinte gyerekjáték lesz. Vagy ha nem is, de felnőttek szép összjátéka, amely nem mellesleg egyáltalán nemcsak a jelenleg idős generációk köré sző biztonságos szociális hálót. Az ilyen hozzáállással őket gondozó közép- és fiatalabb korosztályok saját jövőjükről is előre gondoskodnak, sőt, a gyerekeknek is ezt a példát örökítik tovább. Fritz Riemann Az öregedés művészete című könyvecskéjének fülszövegében olvashatjuk az alábbi gondolatokat: „… idejekorán gondolnunk kell öregségünkre, foglalkoznunk kell vele, mert korántsem mindegy, hogy azt felelősen és bölcsen mi magunk formáljuk-e, vagy az formál-deformál bennünket.”

Amikor a rendőrök az idősek biztonságáról beszélgettek a civilekkel, meglepetten tapasztalták, hogy egyáltalán nem az volt a legfontosabb probléma, hogy az időseket bűncselekmények érik. Sokkal nagyobb elbizonytalanító tényező számukra a magány, az elszigeteltség, az unalom, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a testi, lelki, szellemi leépülés. Minden, ami ezeket lassítja, hátráltatja, oldja, biztonságnövelő tényezőként jelenik meg az idős ember számára. A konkrét bűnmegelőző, felvilágosító munka is, persze. Ebből a felismerésből következően az időskorúak védelme nem kizárólagosan, de még csak nem is elsősorban a rendőrség dolga. Természetesen ők is ott vannak és segítenek, ha szükség van a speciális szakértelmükre, sőt – ahogy a mostani Bács megyei Police Café az idősekért bizonyította – szívesen válnak a velük való foglalkozás megszervezésének kezdeményezőivé. A civilek pedig, miután egy kicsit azért kicsodálkozták magukat, igencsak hálásak voltak ezért a gesztusért.

A hét város hét kapitánya boldogan teheti zsebre a bűnmegelőzésben dolgozó kollégái által összegyűjtött információkat, hogy azok kéznél legyenek, s amikor kell, vegyék elő, építsék be közösen a település, a körzet, a térség vagy akár az egész megye problématérképének megrajzolásába, egy-egy konkrét ügy közös elintézésébe, az eleddig a legjobb szándék ellenére is megoldatlan problémák kezelésébe. Vagyis a biztonság növelésébe. Úgy legyen!

***

Stílusosan engedtessék meg egy rendőrös zárás, lévén, hogy mindkét programsorozat mögött ott álltak és állnak a helyi rendőrvezetők. Nélkülük ugyanis nem megy. Tehát: Főkapitány és Kapitány Uraim! Jelentem, egy fővárosi kerület és egy megye teljesen meghódítva. Már csak huszonkét kerület és tizennyolc megye van hátra. Előre hát, de csak lassan, okosan. Ahogy Vajdahunyad várát, nem is akárhogyan, bevettük, fokozatosan győzhetjük a többi helyszínt is. Mert ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat, a rendőrség és a közösség közé nem falak kellenek, hanem minél több, nyitott átjáró. Főleg, ha a (vár)kapitányok belátják: nem ellenük, de értük, nekik dolgozunk. Az idő és a módszer pedig remélhetőleg nekünk, mindannyiunknak, akik szeretnénk élhető, biztonságos környezetben élni…