Reintegrációs Café
A Reintegrációs Café a World Café módszeréből származik. Annak hazai rendőrségi viszonyokra való adaptálása Police Café néven 2014 májusában történt, s ez idáig országszerte 37 alkalommal rendeztük meg ezt a rendhagyó párbeszédet rendőrök és civilek között.
A Békés Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben először 2016 nyarán jártam, amelyről A börtön ablakába soha nem süt be a nap? címmel írtam élménybeszámolót. A meghívás egy az elítéltek által írt és előadott színházi darabra szólt, amellyel a reintegráció iránt elkötelezett parancsnok méltán büszkélkedhetett. Én pedig személyében mint tanítványomra lehetek büszke. Az, hogy a Café módszertanát börtönviszonyok között kipróbálhattuk, Hafenscher Csaba Zoltán bv. ezredesnek köszönhető. A büntetés-végrehajtásban szerzett tapasztalatot és tudást ő biztosította, és természetesen a lebonyolítással járó felelősség is az ő vállát nyomta. Örömmel lettem „tettestársa” az előkészítésben és a kivitelezésben is.
Az egyetemi mesterképzésen volt alkalma személyesen is kipróbálnia a módszert. Akkor döntöttük el, hogy ennek egy válfaját az általa irányított intézetben is ki kellene próbálnunk. A börtön igazán nehéz terep. Ezt a világot valódi, látható falak határolják a rendőrséget a civilektől elválasztó szimbolikus kék vonalhoz képest. Ezeknek a határoknak a világokat elválasztó erejét túl jól ismerjük. Minket az érdekel, hogyan lehetne minél több, törvényes, szabályos, moderált és kellemes „átjárót” biztosítani a két világ között. A büntetés-végrehajtásban reintegrációról beszélvén, konkrétan az a kérdés: Hogyan lehet segíteni a falak közül kilépőknek a közösségbe való vissza- vagy beilleszkedésben? Ennek egyik innovatív lehetőségét leltük meg a Reintegrációs Caféban, ezt próbálhattuk ki Gyulán 2017. március 9-én.
Együttműködésünket ebben az ügyben hosszabb távra tervezzük. Szívesen segítünk másoknak e módszer alkalmazásában, és reméljük, hogy a reintegrációval foglalkozó szakembereknek felkelti az érdeklődését. Nekik és mindenkinek tudni kell azonban, hogy mivel programunk első fecskének számít, s egy kifejezetten kis, szó szerint békés/i intézetben zajlott, azt nyilvánvalóan máshol másképpen, az adott helyre adaptálva lehet kipróbálni és siker esetén tovább folytatni. A leginkább elkerülendő, hogy ebből valami olyan jellegű országos hálózat legyen – vagy ha egyszer majd igen, csak lassan, okosan, fokozatosan –, amely valami kötelező, mindenhol uniformizált csodaszerként volna elképzelve, hirdetve, s aztán szükségszerűen okozna csalódást. Sok jó programnál fennáll a veszélye ennek, s láttunk már erre rossz példákat. Mi a lokális kezdeményezésekben és az adott környezethez adekvát programokban hiszünk.
Az érintett célcsoport, az elítéltek kiválasztásának nélkülözhetetlen eleme a programra való önkéntes jelentkezés. Ők hamar beleoldódnak a helyzetbe, mert érzik, hogy a program értük és velük zajlik, a büntetés-végrehajtás szakemberei pedig gyakorolhatják szociális készségeiket.
Legalább akkora jelentősége van annak, hogy egy ilyen program megszervezése csak ott lehet sikeres, ahol a büntetés-végrehajtási intézet és a helyi közigazgatás egymással rendszeres és jó kapcsolatot ápol. Részükről is alapkövetelmény, hogy egyenrangú partnerként működjenek közre egy ilyen Caféban, amely a résztvevőkben élő sztereotípiák oldásában is segítséget kínál.