Bölcsész volnék, de már oly rég hűtlen lettem eredeti mesterségemhez, hogy előfordul, egy-egy régi olvasmányra rosszul emlékszem. Most is így jártam. A fent szereplő Szakértői Café moderátoraként egy frappáns kezdéssel szerettem volna bemutatkozni, és tévesen Örkény Istvánnak tulajdonítottam egy írást, melynek a címére sem pontosan emlékeztem. Nincs is szebb, mint a félműveltség – szoktam mondani, s milyen igaz. Ám ahogy leülök megírni élményemet, szerencsére elkap a filológusi alaposság, s utánanézek állításomnak. Még jó hogy! Látom, hibáztam. Megkövetem hát a félrevezetett vegyész csapatot, és korrigálok. Az idézett írás pontos címe: Rózsa, avagy a tapasztalatlan légy a pókok között. Műfaja nem egyperces, hanem vígjáték. Szerzője nem Örkény István, hanem Katona József. Azt is tudom, mivel keveredett össze a fejemben: persze hogy a Nászutasok a légypapíron című abszurd egypercessel. Két légy egy melléfogásra – elnézést minden érintettől. De nem is ez a lényeg.
Az alcímben azért bátorkodtam parafrazeálni ezt az egyébként be sem mutatott és méltán elfeledett darabot, mert első ránézésre akár így is érezhettem volna magam egy csupa vegyészekből álló csapatban. De nem így lett, s hogy miért, arról szól ez a beszámoló.
Régi, még általános és középiskolai emlékek fellege is beárnyékolhatná azt a tényt, hogy vegyészek közé keveredtem, de szerencsére nem így van. A drága Franciska és Marika néni – ők voltak a kémiatanárnőim – biztosan boldogok lettek volna, ha látják ezt a színes-szagos társulatot, s főleg azt, ahogyan pár perc alatt elvegyülök közöttük. A színes jelző nem igényel magyarázatot, a szagos igen. Nem sértésnek szántam. A helyszín ugyanis a Nemzeti Szakértői és Kutató Központ laboratóriumokat is magába foglaló budapesti ódon épülete volt. Az irodák és a laborok között átvezető utamon a bűnjelként lefoglalt, elemzendő kábítószerek összetéveszthetetlen szaga szivárog ki az analitikusok vegykonyháiból. Itt berendezni egy kávéházat elsőre talán bizarr ötletnek hangzik, de nem az. Talán kiderül, miért gondolom így.
Sok mindent megtudhattam ezen a délelőttön. A budapesti és az öt regionális szakértői laboratórium leterheltségét (sajnos e mögött az egyre terjedő kábítószer-használat rejlik). Hogy mennyi az újonnan megjelenő vegyületek tiltott szerek listájára való kerülésének átfutási ideje (3-6 hónap). Hogy mennyi és milyen új műszerekkel gazdagodott a szakterület az utóbbi fél évben, és hogy azokkal milyen modern és gyors detektáló és analizáló eljárásokat lehet végezni (ezen a ponton éreztem magam igazán kémiaórán, és nem hogy nem untam, de egyenesen élveztem). És nem utolsósorban azt, hogy a tesztelés és bevezetés alatt álló készülékeket bemutató fiatal szakemberek milyen kiválóak és felkészültek nemcsak a maguk szakterületén, de abban is, ahogyan erről beszámolnak.
Mert elárulom, végtére is ezért voltam körükben, s a délelőttnek ebben az előadásokkal telő szakaszában azt éreztem, szinte fölöslegesen. Azt kell mondanom – és ezt jó szívvel, bár bevallottan némi irigységgel teszem –, hogy ezek a zömében fiatal, ugyanakkor már kellő tapasztalattal rendelkező szakemberek rendben vannak. Az egyenként kb. 8-10 perces kis bemutatóik színvonalasak, szakszerűek, ugyanakkor még a kívülálló számára is (ez volnék én) érthetőek, követhetőek voltak. Persze akad itt-ott egy kis fejlesztenivaló, elsősorban a retorikai készségek terén, de ez természetes. Legalább én is hasznosnak érezhetem magam.
Miközben a tőlem egyébként olyan távol álló témákról beszéltek, egy sor kérdés fogalmazódott meg bennem. Ezek némelyikét csak a szünetben tettem föl szűk körben, nem akarván megtörni azt a lendületet, amely az egymást követő előadásokat jellemezte. Az, hogy érteni véltem, miről beszélnek egymás közt a szakemberek, arra enged következtetni, hogy fontos számukra az a fajta tolmács szerep, amelynek segítségével az ő elvont szakmai világuk tényeit közelíthetik a külvilághoz. Szükségük is van erre, hiszen szakvéleményük alapján a büntetőeljárás különböző fázisaiban nem szakértőkkel kell elfogadtatniuk álláspontjukat. Gondolok itt a bírókra, ügyészekre, ügyvédekre és a rendőrökre.
Magam eddig inkább csak a rendőrség oldaláról közelítettem meg ezt a szakterületet, ha egyáltalán. Konkrét bűncselekmény gyanúja esetén a rendőr kirendelő határozatban fordul az igazságügyi vegyészszakértőhöz, hogy véleményezze a beküldött anyagmintát. Hogy a vélemény alapjául szolgáló vizsgálat eredménye milyen, az szakmai kompetencia. De hogy ezt a szakértő hogyan tálalja a hatóságoknak, az már kommunikációs kompetencia. Ennek fejlesztése a cél, ehhez kértek segítséget tőlem. Hogy hogyan csöppen egy bölcsész a vegyészek közé, az nem egészen az óvatlanságának köszönhető. A magyarázathoz azért hozzátartozik, hogy ilyesmit nem először csinálok. Éveken keresztül a Rendőrtiszti Főiskola szakértők számára szervezett képzésén Szakértői retorika címmel – igaz, hogy szégyenszemre mindössze négy órában, de – tartottam ilyen kurzust. Nem mondom, hogy sok év kihagyás után nem váltott ki némi nosztalgiát is bennem ez az újbóli találkozás. Ezért is van, hogy egyszerre otthonosan éreztem magam közöttük, és élvezettel hallgattam okos előadásaikat, hozzászólásaikat, kérdéseiket. A tudás, a hozzáértés és a szakmájuk iránti elkötelezettség, sőt, szeretet áradt belőlük.
Ha nem tudtam volna, ki az igazgató, nemigen tűnt volna föl. Persze az üdvözlő és záró szavak, a nyitó előadás (ami inkább tűnt egy munkavégzéssel kapcsolatos ösztönzésnek, mintsem főnöki ukáznak) és a délelőtt során diszkréten végzett moderálása egyértelműsítette a szerepét. Ami fontosabb: az iránta megnyilvánuló tiszteletből lehetett leginkább érezni kilétét. Itt nem számított, ki osztályvezető, laborvezető, ki már rutinos vagy „kezdő” szakértő. Vegyültek egymással a sorsolással kiválasztott asztaltársaságokban és a szünetekben is. Egy nyelvet beszéltek, amit, még ha én magam nem értettem is maradéktalanul, de jó volt megtapasztalni. Összetartás és összetartozás, közös gondolkodás és igazi kíváncsi kutatói attitűd lengte be a termet. Bár az ország hat különböző pontján dolgoznak, és csak időnként találkoznak egymással, mégis érezni, hogy ugyanazon közösséghez tartoznak. Nagyon leterheltek, ami sajnos a kábítószerek elterjedését jelenti, de jó tudni, hogy a vizsgálati anyagok jó kezekbe kerülnek.
Nyitott, kedves emberek közt lenni, akik láthatóan nemcsak jól ismerik a szakmájukat, de szeretik is a munkájukat, és kedvelik egymást, mindig jó érzés. Ehhez nyilvánvalóan jó hangulat társul, és egy nagy adag humor, ami számomra mindig különösen vonzó. Ezt leginkább abban lehetett tetten érni, amikor Balatoni István 2018. május 22–24. közötti lisszaboni konferenciáról szóló részletes beszámolóját hallhattuk. Május 29-ét írtunk, vagyis a mindössze ötnapos friss tudományos hírek és eredmények napra készen kerültek terítékre az ott részt vevő két kutató élvezetes tolmácsolásában. Már a bevezetés is telitalálat volt. Egyikük, hogy érzékeltesse, mennyire adekvát volt a konferencia helyszíne a témához, elmesélte, hogy az előadók a prezentációik és posztereik versenyeztetése mellett abban is összemérték „képességeiket”, hogy Lisszabon utcáin melyiküket hányszor kínálták meg kábítószer-kereskedők ilyen-olyan anyagokkal. Érdekes volt hallgatni, mik az európai szakértői trendek, tapasztalatok, kockázatok, ajánlások; milyen új anyagok megjelenése várható.
Hétköznapi halandó nem tudja, pedig igazi büszkeségre ad okot, hogy az intézet nemcsak hogy akkreditált mérési központ, de nagy nemzetközi elismertségnek is örvend. Évek óta szervezője egy ún. európai körkísérletnek, amelynek immár 66 külföldi laboratórium a résztvevője. Vegyészszakértőink nevét (példának okáért Mr. Tamas Csesztregiét) a szakmában és a konferenciákon gyakorta hivatkozási alapként emlegetik. És ezeket a tényeket büszkeséggel osztják meg egymással, nem fukarkodván az elismerő szavakkal. Jó látni, hogy az egyéni és közös sikerélmény fokozza az amúgy sem rossz motivációjukat. Mindarra, amit köztük tapasztaltam, méltán lehet büszke Nagy Júlia igazgató, de talán az NSZKK főigazgatója, Nagy Gábor is. Úgyis benne vagyok egy ideje a reklámozásban, hátha ők sem veszik rossz néven, ha jó hírüket viszem.
Magam, rendőröket tanítván, máris továbbgondoltam ezt a találkozást. Bűnügyes rendőreimtől tudom, milyen sok kérdésük volna a kábítószerekkel kapcsolatos szakértői vizsgálatokról. Mennyi friss és főleg praktikus információt, tudást lehetne nekik átadni, és mennyire sokat jelentene számukra, ha egyszer-egyszer „beszagolhatnának” ebbe a vegykonyhába. Vagy legalább néhány órára beülhetnének egy Szakértő & Rendőr Kávéházba. Például jobban meg tudnák fogalmazni a kirendelő határozataikban feltett kérdéseket. Ez nem feltétlenül a szakértőknek tenne jót, hanem a büntetőeljárásban sokszor magukra utalt rendőröknek, s végső soron persze az ügynek, netán az ügyben elveszni látszó ügyfeleknek. Ha már legutóbbi bejegyzésemben – véletlenül – épp erről gondolkodtam…
Ez az egész Szakértői Café nem jöhetett volna létre, ha nem találkozom Rompos Évával. Doktori kurzusaimon hallott a Police Café módszerről, s több hónapos érlelődés után állt elő az ötlettel: úgy érezte, ezzel a kommunikációs technikával még jobban bevonhatóak a kollégái a közös gondolkodásba. Remélem, elégedett a kezdeti eredménnyel.
Én moderátorként jó érzéssel konstatáltam mind a tartalmat, mind a hangulatot. Végezetül egy eddig soha nem tapasztalt élményemet szeretném még megosztani. Az öt téma feldolgozására 30 emberrel tisztán 150 percnyi „műsoridő” jutott. Utólag bevallom, ezt aggasztóan kevésnek tartottam. Abban, hogy a felvezetéstől a zárszóig ezt percre pontosan be tudtuk tartani, nem az én egyre elszántabb moderátori szigorúságom segített. Erre ugyanis itt egyáltalán nem volt szükség. A résztvevők hihetetlen önfegyelme volt a kulcs, amihez gratuláltam is nekik. A végén elárultam, hogy tippem szerint ennek a természettudományokban megszokott precizitásuk a titka. Ilyen szakmai ártalom is van. Nem tudom, miért nevettek azon, amikor azt találtam mondani, hogy ezt a bölcsészek, társadalomtudósok körében is tanítani kellene…
A Szakértői Café utóhatásai több téren várhatóak. Ősszel egy négyórás képzés során megint találkozom a társasággal, és már meg is van az ötlet, hogy ott mivel foglalkozunk.
A másik utóhatás személyesen a szervezőnél jelentkezik. Doktori disszertációján dolgozva egy kutatási fejezethez adhatnak inputokat az itt elhangzott értékes szakmai megállapítások. A kutatásmódszertannak pedig talán egy innovatív technikát adhat a kezébe a Café módszer, amelynek a révén a kutatásba bevonni szándékozott szakemberek megszólítása is hatékonyabb lehet. Ennek részleteit azonban másutt fejtjük ki, remélhetőleg hamarosan…