Szinte napra pontosan négy hónap kényszerszünet után újra nyitott a Police Café; a Józsefvárosban egy, az utcán és a kapualjakban heverő problémáról beszélgettünk. Jó lenne (kábító)szermentesíteni ezt a városrészt is, de ahhoz, hogy ez hatékonyabb legyen, összefogás kellene. Például közös probléma- és intézményi térkép készítése, mindenekelőtt. Talán furcsa bevallani, de még ezeknél sem tartunk, Viszont innen szép nyerni…
***
Egyelőre csak kérdésként merem leírni ezt a jelzős szerkezetet, de ha az ember még álmodni se mer, azt biztosan nem sikerül megvalósítania se. Mert ahhoz, hogy ez az egyelőre álomszerű kérdés kijelentéssé változzon, (el)rettenetően hosszú út vezet. Ha egyáltalán elérhető ez a cél.
Írhattam volna drogmentest is, de nem akarnék belebonyolódni abba a komoly fogalmi tisztázásba, hogy mi a különbség a drog és a kábítószer (a szaknyelvben röviden szer) között. De azt fontos tudni, hogy van. Szer és a hozzá láncoló káros addikció nélkül élni nagyon is kívánatos volna, míg a drogokról nem feltétlenül kell lemondani. Ha csak abba gondolok bele, hogy magam az első, egyébként a napokban hatéves magyarországi Rendőrkávéház megnyitása óta hangoztatom, hogy ez a szervezett párbeszéd civilek és rendőrök között, mint afféle drog, komoly függőséget okoz, az is elég bizonyíték a „hasznos szenvedély” létezésére. De szerencsére ezt ma már nem csak én állítom. Sokakat sikerült rászoktatni a közös kávézásra, aminek számos dokumentált bizonyítéka is létezik. Aki nem hiszi, járjon utána: a www.policecafe.hu oldalon a Rendőrkávéházak fül alatt található szimpla felsorolás is önmagáért beszél, ugyanott a blogrovatban pedig részletes szakmai élménybeszámolókat is olvashat. Nem mellesleg: amíg a járványveszély miatt zárva voltak a Rendőrkávéházak, június 2-án magamban szép csendben megünnepeltem a módszer hatéves születésnapját.
Egyébként kifejezetten a fiatalok (kábító)szermentesítésére specializálódott Rendőrkávéházaink is nyíltak már több helyen az országban. A szerhasználat megelőzésének számos más módja és fóruma mellett lassan tehát a Police Café is tért hódít magának.
Éppen ezért örültem, hogy a Magdolna–Orczy Negyed Program 2019–2021 között zajló programjai között végre ezzel a módszerrel kezdhetünk el dolgozni olyan problémákon, amelyek a helyiek életét igencsak megkeserítik. Az első igazi Police Café – mert Körzeti rendész Cafék már korábban is voltak – és egyben a koronavírus járvány előtti utolsó is itt a Józsefvárosban egy másik biztonsággal kapcsolatos kérdést vizsgált. A helyi dohányboltok körüli közterületi szabálysértések egy részét sajnos a módosult tudatállapotban lévő, nem ritkán egyéb szempontból is nagyon hátrányos helyzetű vásárlók okozzák.
Nem beszélve arról, hogy a dohányzás és az alkohol is elég súlyos addikció. A kábítószerek témája már csak ezért sem esik messze az első problémamegoldó józsefvárosi Café témájától.
Vagyis a Police Café sorozat – napra pontosan négy hónap kihagyással, hiszen a Trafik Café 2020. február 28-án volt – végre folytatódik. Ahogyan a dohánybolt ügyében, úgy a kábítószer témában is háromrészes sorozatot tervezünk. Ennek volt az első alkalma 2020. június 29-én.
Hogy végül aztán nem igazi Café lett, annak sok oka volt, amelyek közül itt most csak egyet említek: mintha a járványveszély elmúltával újra induló személyes találkozások szervezése nem menne elég gördülékenyen. Igazi nyári kánikula tombol, mégis, mintha befagytak volna az emberi kapcsolatok. És nem is csoda, hogy nehezen olvad a jég.
Még a pandémia miatti korlátozások kezdeti szakaszában, az első héten fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ha rajtam múlik, én vírus helyett biztosan inkább valami olyasmit bocsájtottam volna a földlakókra, ami a köztük lévő szociális távolságot nem növelni rendeli, hanem épp ellenkezőleg: az egymáshoz közeledésüket szorgalmazza. Bármilyen betegség terjedését megelőzni, megnehezíteni és lassítani kifejezetten csak az volna képes, aki tiszta, nemes szándékkal fordul embertársához, a számára kedveseket, főleg szeretteit közel engedi, megérinti, kézen fogja, átöleli, megpuszilja – a kapcsolat jellegétől függően persze. Az ilyen társas kapcsolódások száma és minősége lenne az egyetlen gyógyszer: aki ezekre képes és hajlandó, az partnerekre talál, és így garantáltan egészséges marad, vagy hamar meggyógyul. Ehelyett az egyébként is a végletekig elidegenedett emberiség kapott egy még nagyobb távolság tartására intő betegséget. Hát mi ez, ha nem a sors iróniája? Jó, jó, ha a sorsé nem is, de az enyém biztosan. Legalábbis így utólag ekként tekintek erre a kórságra, amely faramuci módon arra kényszerít: kerüld messzire embertársadat!
Miközben a kávéházban épp hogy össze kellene találkoznunk, személyesen, ráérősen, beszélgetősen. De mit tegyünk, ha el se jön, akit meghívtak, úgy, hogy meg is ígérte, hogy ott lesz? Nyilván mindenre van magyarázat, de ha én mondjuk ötvenből egyszer így járok, legalább kimentem magam. Szóval nem jött el elég vendég, és természetesen a hiányzók fontos intézményeket és érdekeket képviseltek volna. Vagyis nélkülük az eltervezett munka nem volt elvégezhető.
Kávé és pogácsa volt, három derék és rögtönzésből jelest érdemlő témagazda is, sőt, a téma nemcsak az asztalokon, de a Józsefvárosban szó szerint az utcákon, a kapualjakban is hever… Szóval volt miről beszélgetni, és tették is a résztvevők, derekasan állva a hőséget. De a témagazdák ezúttal nem járták körbe az asztaltársaságokat, hanem két felvonásban ugyanazon dolgoztak: probléma- és intézményi térkép készült, amelyeken persze még lesz mit finomítani ősszel a következő fordulóban. Lesz dolguk a szervezőknek is, hogy legközelebb oda tudjanak csábítani más, fontos helyi szereplőket is. Mert világossá kellene tenni, hogy a helyi kábítószer-probléma kezelésének legalább három, egymással szorosan összefüggő megközelítésmódja lehetséges. Az első, hogy egyértelművé váljon: jobb lenne megelőzni a szerhasználatot, azaz a keresletcsökkentésre korszerűbb – a közösségépítés erején alapuló – módszerekkel kellene koncentrálni. A másik, hogy miközben a rendészeti hatóságok szankcionáló szerepét nem szabad elvitatni, nagyon átgondolandó, kit és hogyan érdemes büntetni, hogy annak elrettentő ereje legyen. Vagy másképpen szólva: hogyan lehetséges a kínálati oldalon beavatkozni a terjesztés volumenébe? A harmadik aspektus pedig: hogyan lehetne formálni a szemlélők attitűdjét, a segítés irányába eltolva a kirekesztésből és elítélésből unalomig ismert és nyilvánvalóan nem hatásos álmegoldásokat?
Érdekek, értékek, nézetek, vélemények és tapasztalatok találkoztak kulturált beszélgetésekben, az összegzések során pedig alig-alig voltak különbségek. A legfontosabb – és egyben nagyon szomorú – megállapítás az volt, hogy hiába vannak intézmények és közöttük formális kapcsolatok, ha azokat konkrét, az ügy iránt elkötelezett – majdnem azt mondtam, szenvedélyes – személyek nem működtetik, akkor magától biztosan nem működik semmi. Ha pedig nincs kapcsolat és együttműködés, akkor nem lehet elnyerni azoknak a bizalmát, akiknek nagyon is szükségük volna a segítségre. Akár áldozatként, akár olyan szakemberként és szervezetként, akiknek a keresleti és a kínálati oldalon is rengeteg a tennivalójuk és az ezzel járó gondjuk, de nem jutnak egyről a kettőre.
A legnagyobb egyetértés – és ez egyáltalán nem jó hír – abban mutatkozott, hogy (a mifelénk hiányzó) országos ágazati szak- és helyi politikák, valamint az egyáltalán nem semleges és professzionális média felelős szerepvállalása nélkül nem fog változni semmi. Jó irányba legalábbis.
Hacsak egy megmentő tündérben nem bízunk… Az azonban csak a mesében szokott lenni.
