Advent van. Nagy a készülődés körülöttem a közelgő karácsonyra. Ma reggelre az első hó is leesett, legalábbis itt, ahol lakom. Jót tesz a szemnek: átmenetileg eltünteti a színtelen-szürke komorságot. Nem kedvelem a telet, tavaszi gyerek lévén a közelgő, majd kiteljesedő nyár az én évszakom. Akár még téli álmot is szívesen aludnék. És töredelmesen bevallom, még ha ünneprontónak tűnik is, hogy ahogy telnek az évek, egyre kevesebb kedvem van a karácsonyhoz is. Egyáltalán mindenféle hivatalos ünnepekhez. Penzumok ezek, amelyeket teljesíteni illik. Jobb szeretem azt a fajta ünneplést, ami az emberi kapcsolatok minőségéből adódóan bármely hétköznapon megadatik, és bárhol megteremthető, ha van kivel. És szerencsére akad. Akkor tudatosult ez bennem ilyen élesen, amikor olvastam A. Saint-Exupery gondolatát: „Egyetlen valódi luxus adatik meg életünkben, a boldog emberi kapcsolatok.”
A karácsony üzenete is ilyesmi volna, de modern kori elüzletiesítése egyre többeknek nincs ínyére, s sokakat ismerek, akik egyszerűen kivonulnak a városi forgatagból. Elmennek pihenni, és nem feltétlenül a tülekedő bevásárlást, az ideges sütés-főzés-takarítást-karácsonyfatalp-faragást, kötelező rokonlátogatást és az ezekkel járó feszültséget választják.
De vannak, egyre többen, olyanok is, akiknek nincs hova menni, hozzájuk se mennek, sőt, lehetőségük sincs az ünneplésre, a szónak semmilyen értelmében. Akik például segélyszervezetek vagy magánszemélyek jótékonyságának köszönhetően talán ilyenkor jutnak hozzá némi meleg ruhához, élelmiszercsomaghoz, amiből „legalább karácsonykor” főtt ételt tudnak tenni az asztalra. Szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az ünnepi menü sem luxus. És az sem, hogy minden gyereknek van családja, ahol akár az ünnepet is töltheti. Ám sokaknak nem adatik meg ez a lehetőség, s talán csak álmodnak róla. Vagy már azt sem… nem tudom.
Szinte semmit nem tudok azokról a gyerekekről, akiknek nincsen családjuk, vagy van, de valamiért kiemelték őket onnan, s az állam vette „gondozásba” őket. Nem feladatom, s nem is szeretném sem azt a folyamatot, sem azt az intézményrendszert ismertetni és minősíteni, amelyiknek ez a dolga. Nem is tudnám, hisz nem ismerem. De azt tudom, hogy igencsak sok probléma adódik e körül a jelenség körül, amelyekkel viszont nemcsak a gyermekvédelemben közvetlenül dolgozó szakembereknek akad dolguk, hanem azoknak a településeknek is, ahol a gyerekek befogadására, ellátására és nevelésére szolgáló olyan intézmények vannak, amilyenek például a lakásotthonok.
Kisújszállás ilyen település, és van is ebből gondjuk elég. A polgárőrök errefelé igen aktívak – ezt mutatja, hogy már a III. Polgárőr Cafét rendezték –, s észlelve a problémát, elhatározták, hogy a maguk módján szeretnének hozzájárulni a megoldásához.
2018. december 14-én három óra időtartamban összehozták azt a 16 embert, akik a kérdésben leginkább érintettek. Hogy kik ők? A megyei Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatója, a város alpolgármestere, a városi rendőrőrs parancsnoka, a régió gyermekjogi képviselője, a helyi lakásotthonok vezetői, gyermekvédelmi gyámok és természetesen a helyi polgárőrök. Közülük került ki a három alkalmi témagazda, akik a jelenséget három kiemelten fontos témára szétválasztva vitatták meg a jelenlévőkkel. Mi a baj az iskolával, amit a szóban forgó gyerekek kerülnek? Akik járnak iskolába, miért tanulnak rosszul, illetve amikor nem az iskolában vannak, mit csinálnak szabadidejükben? És miért és hova szöknek el rendszeresen a lakásotthonokból, amivel a rendőrségnek rengeteg a tennivalója, miközben munkájuk értelmét sokszor fél órán belül megkérdőjelezi a valóság: az órákig keresett majd megtalált gyereket visszaviszik, és pár órán belül vagy másnap kezdhetik elölről a keresését, mert újra megszökött… Hol kezdődik, és véget érhet-e az az ördögi kör, amelyben sok állami gondozott gyerek kering, elveszetten, segítség és kilátások nélkül?
Súlyos kérdések ezek, amelyeket felelősségteljes szakemberek boncolgattak, és talán nem meglepő, ha azt mondom: eléggé kilátástalannak látták a helyzetet. Miközben egyébként az ügy, pontosabban a gyerekek iránti emberi elkötelezettségükhöz kétség sem fért. Ezt az összejövetel elején történő rendhagyó bemutatkozásuk során is deklarálták. Ahogyan kibomlottak az asztaloknál a félórás beszélgetések, majd az összegzések, elhangzott minden, amit sajnos nemcsak a szakma, de a hétköznapi ember is tud: a jogszabályi háttér, az intézményrendszer, a fenntartás és működtetés, az infrastruktúra és a személyi feltételek egyenként is és így együtt is mind reformra szorulnának, és ezt évtizedek óta zengi a szociális szakemberek hada. Mégsem hallják a hangjukat, mert egyébként a legtöbben közülük csendben teszik a dolgukat: igyekeznek erőn felül, szinte eszköztelenül szeretni ezeket a gyerekeket, és embert „faragni belőlük”. És ehhez alig-alig kapnak segítséget. Legfőképpen a szakemberek hiányoznak. Gyakorlatilag nem létezik az ő valódi alkalmasságukat vizsgáló kiválasztási eljárás, hiányos a szak- és továbbképzés, hogy a szupervízió és az egzisztenciális és társadalmi megbecsültség hiányáról már ne is beszéljek. A tegnapi beszélgetők mindezt említették. És nem mondom, hogy csodálkozva hallgattam, holott ebben a témában egyáltalán nem vagyok járatos. Inkább azon lepődtem volna meg, ha nem ezt hallom. Miért pont ez a szakterület lenne rendben, miközben más állami szektorok működése is sok sebből vérzik? És ezek egymásra is súlyosan hatnak.
A rossz körülmények között élő gyerekekből gyakorta kriminális fiatalkorú, majd felnőtt lesz, akik nem hasznára, de kárára vannak a közösségnek, amely már gyerekkorukban sem tud velük mit kezdeni. Pedig annyi mindent lehetne! Az állami gondoskodás és az oktatási rendszer fent leírt hiányosságai lyukas hálóként tekerednek a gyerekekre, ahelyett, hogy a segítésükre hivatott szakmák sűrű szövedéke biztonsággal venné körül őket, és segítene megtalálni a helyüket a társadalomban. A megoldás ebben is, mint sok más dologban, a helyi közösségi összefogás, a szakemberek egymás felé fordulása lehet. Éppen erre mutatnak jó példát a kisújszállásiak. Mert hogy írásom ne csak keserű legyen, azt is el kell mondanom, hogy a tegnap esti beszélgetők a problémafeltárás közben már egy-két olyan javaslatot is megfogalmaztak, amelyeket jövőre el is kezdhetnek megvalósítani. Apróságok ezek, de a helyiek életében fontosak lennének: polgárőr iskolajárat, közösségi kert, sportbajnokság, az ifjú polgárőrök számának növelése az érintett célcsoport fiataljai közül, ismerkedési est szervezése a lakásotthonok lakóinak, tiszteletbeli Családi Kuckó-tagság a valamiben kiemelkedő gyerekeknek.
Lehet, hogy egyenként a tegnap összegyűlt kisújszállási szakemberek sem tudják a megoldásokat, de már az is jó, hogy összejöttek, és megpróbáltak együtt gondolkodni rajtuk. Mert nem mindegy, hogy olyan emberek közt vagyunk, akik minden problémára a megoldásokat keresik, vagy olyanok közt, akik minden megoldással kapcsolatban azonnal találnak valami problémát.