Egy kis locsi-fecsi sose rossz. Kávéházhoz is illő műfaj. De vajon hogyan hat egy komoly építészeti bűnmegelőzési konferencián? Szerintem jól, bár amikor először meghallottam, nem feltétlenül ezt gondoltam.
Vagy másfél hónapja megtisztelő meghívást kaptam a címben szereplő konferenciára. Csak találgatni tudok, hogy kerültem az igen rangos előadók sorába. 2019. február 20-án a Kortárs Építészeti Központ fiatal és lelkes csapata körében az ún. Bartók Béla Boulvard projekt kapcsán moderáltam egy beszélgetést. Emlékszem, ott ült a Lechner Tudásközpont vezetője is, és alighanem emlékezetes maradhatott neki a Café módszer, amelynek segítségével egy négyórás kellemes eszmecsere zajlott a környékbeli befektetők és kulturális intézmények vezetői között. Azért is gondolom, hogy ez lehetett a kiváltó ok, mert a mostani konferencia egyik szervezője a Lechner Tudásközpont volt, és a felkérés kifejezetten úgy szólt, hogy a Police Caféról beszéljek.
2019. május 9-én egész nap folyt a tanácskozás az építészeti bűnmegelőzés szerepéről a településfejlesztésben. Nem először: tulajdonképpen ez egy sorozat,
amely a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács és a kultúrAktív Egyesület szervezésében, a Lechner Tudásközpont szakmai támogatásával valósul meg. A nyitókonferencia 2018. június 7-én, majd az 1.0 elnevezésű első epizód 2019. március 7–8-án volt. A mostani a a 2.0 nevet viselte, és Törökbálinton a Művelődési Házban rendezték. A 3.0 pedig 2019. június 6-án a Szent István Egyetem Tájépítészeti és Településtervezési Karán lesz.
A délutáni szekció témáit egy számomra új műfajban, az ún. pecha kucha[1] formájában kellett tálalniuk a meghívott előadóknak. Összesen nyolc, a biztonságos városért szervezett civil kezdeményezésről hallhattunk nagyon rövid figyelemfelkeltő prezentációkat. Amikor meghallottam, hogy ezek sorában, ráadásul utolsóként, mindössze öt percem van beszélni a Police Caféról, elhatároztam, hogy végre kiélem azt az énemet, amelyik valahol mélyen mindig is bennem lakozik, de a sokszor igen hivatalos-formális közegek rendszerint korlátokat szabnak neki. A szinte egy jelenetnyi idő éppen arra elég, hogy az ember felhívja a hallgatóság figyelmét saját magára, hogy aztán ezen, mint afféle médiumon keresztül ráirányítsa azt arra az ügyre, amit képvisel. Ez mindössze egy benyomáskeltésre és egy-két fontos üzenet átadására elegendő. Tulajdonképpen, ha belegondolok, és főleg most, hogy láttam működni, ez elég is. Beszéltem utána a szervezőkkel, és elmondták: aközött kellett dönteniük, hogy meghívnak két-három előadót a délutáni szekcióba, akiknek adnak a szokásoknak megfelelő (de sosem elegendő!) 20–30 percet, és akkor a többi értékes tartalom kimarad, vagy helyet és teret adnak nyolc, a konferencia témája szempontjából fontos és ezen a fórumon is bemutatásra érdemes ügynek. S ezúttal úgy döntöttek, a kevesebb (idő) több. És valóban. Érdekes műfaj a pecha kucha: innovatív, lendületes, nekem bejött. Nem mondom, hogy teljes egészében át kellene állni rá, de a hagyományos konferencia-előadások sorában üde színfoltként hat. Próbálja ki, aki nem hiszi.
[1] A pecha kucha egy japán kifejezés, amely azt jelenti: csevegni, dumálni. Magyarul ezt a prezentációs formát locsi-fecsinek is szokták hívni. A világ több mint 1000 városában vannak már Pecha Kucha Night nevű rendezvények – Budapesten például a Locsi-Fecsi Estek –, ahol különböző „villám-előadásokat” hallhatunk, jellemzően építészeti témákban. Az első ilyen estet 2013-ban szervezték. Forrás itt.